Álom és valóság

Ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi éppen a középkori Japánba mentem, de előzőleg elköszöntem mindenkitől, mondván, hogy egy darabig odaát maradok… abban a másik világban, ami teljesen különbözik az enyémtől. Egy átlagos gimnazista lány voltam, aki most szellemekkel és mindenféle szörnyekkel harcol, hogy összegyűjtse a négy lélek ékkövének szilánkjait. Inuyasha, aki csak félig szellem természetesen a segítségemre van, de nem csupán a jó szándék vezéri, meg szeretné szerezni a követ, hogy aztán teljesen szellemmé változzon a segítségével.

Azon a napon nem is sejtettem, hogy életem gyökeresen megváltozik…
Sango és Miroku már vártak, nem is beszélve szegény Shippouról, aki felháborodva mesélte, hogy Inuyasha megint milyen csúnyán elbánt vele és, hogy nem szereti, hogy ha egyedül hagyom vele.
- Ne félj, Shippou!- vigasztaltam- ezúttal sokáig itt fogok maradni. Az utolsó vizsgám jól sikerült, szóval megengedhetem magamnak. Shippou lelkendezni kezdett, Sango elmosolyodott Miroku pedig a botjára támaszkodva felállt és oda ment Inuyashához.
- Te nem is örülsz, Inuyasha, végre Kagome tovább itt marad.
-  Tsha… mintha érdekelne! Sokkal inkább érdekel az, hogy mikor indulunk az ékkő felkutatására, már így is túl sok időt elpazaroltunk holmi vizsgák miatt.
Felhúztam az orrom. De minek is várok megértést, vagy köszönetet egy olyan alaktól, mint Inuyasha. Feláldozom érte a szabadidőmet nem is beszélve arról, hogy milyen nehezen hozom be a lemaradásaimat a suliban, erre ez a köszönet. 
Egész úton nem szóltam egy szót se. Mirokuhoz és Sangohoz igen, sőt még Shippouval is beszélgettem, de Inuyashát válaszra sem méltattam.
- Héé, Kagome, mondd csak, nem érzel szilánkokat a közelben?- kérdezte.
- ….
- Kagome… megsüketültél vagy mi van?
- ….
- Ehj, jól van akkor, ne válaszolj!

Természetesen ékkőszilánkoknak nyomát sem éreztem. Egy kellem tavaszi délután volt, és csodálatosan szép tölgyes erdőn haladtunk éppen keresztül. Semmi nem zavart meg minket. Minden békésnek tűnt. Emiatt letáboroztunk a patak mellé és úgy döntöttünk, hogy itt ebédelünk.

A patak hűs volt és kristály tiszta. Feltöltöttük a kulacsainkat és ittunk a vizéből. Nekem még mindig rossz volt a kedvem, s ezt Inuyasha is észrevette.

- Ugyan Kagome… megint mi a bajod? Megbántottalak valamivel?
- Nem… nincs semmi baj…
- De látom, hogy nem vagy jól. Hozzá se nyúltál az ételhez.
- Edd meg, ha szeretnéd.
- Nem azért mondtam!
- Kérlek, Inuyasha most… hagyj magamra.
Megdöbbent arcot vágott, olyat, hogy nagyon megsajnáltam, de pillanatnyilag valóban nem volt kedvem, beszélni vele. Talán már nem is a reggeli mondata volt az, ami bántott, hiszen mellette már régen hozzá szokhattam volna, hogy gyakran mond olyanokat, amiket nem gondol komolyan. De, igen, úgy volt, ahogy mondta nem éreztem jól magam. Felkapaszkodtam egy sziklára a patak mellett és éppen azon gondolkodtam, hogy mégis mi változott meg, miért alakult így az életem. 

 
Nem mintha bármivel is elégedetlen lennék, hiszen vannak barátaim, és odahaza is mindenki szeret. A jegyeim mondjuk reménytelenül leromlottak és emiatt szomorú is vagyok, de sok minden miatt igen is hálás lehetek. Sango, Miroku, Shippou és Inuyasha. Hálás lehetek érte, hogy megismertem őket. Istenem… lassan úgy beszélek, mint aki készül meghalni, vagy itt hagyni őket. Vajon milyen lenne az életem, ha ez az egész meg sem történt volna...
- Kagome, gyere… indulunk!- Sango szólt utánam. Én pedig a gondolataimat otthagyva azon a sziklaszirten, elindultam vissza hozzájuk. Az utat megint néma csendben tettem meg. Háttul, Miroku és Sango mögött. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki mellettem megy. Inuyasha volt az. Nem is tudom, mikor jött hátra. Eddig ő utána mentünk.

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak, azt vártam, hogy majd ő megszólal. Az arca nagyon nyugodt és nagyon komoly volt. Ilyennek még nem láttam.
- Kagome… - szólalt meg. – Nem… nem akartalak megbántani. Természetesen örülök, hogy itt vagy velünk csak… a csuda vigye el, olyan nehéz ezt így kimondani!
Nem tudom, valahogy ezekre a szavakra sem tudtam elmosolyodni, pedig máskor bizonyára megtettem volna. Most mégsem ment.
- Inuyasha… én… tényleg nagyon sajnálom.
- Mégis micsodát?

Mielőtt még válaszolhattam volna harcra került a sor. Utánunk jött Naraku illetve Naraku egy szellem bábja és mellé védelemnek Kagura és Kanna is. Inuyasha derekasan harcolt ellenük, de úgy tűnt, mintha nem is igazán vennék komolyan Inuyashát. A támadásait csak elhárították, de nem támadtak vissza.
 
- Mégis mi a csoda folyik itt?!- tette fel a költőinek nem mondható kérdést  Miroku, majd a mérges gáz ellen védekezésül az arca elé kapta a kimonóját. Én azonban, aki egészen elől álltam nem voltam elég gyors. Hirtelen minden elfehéredett körülöttem. Úgy éreztem nem kapok levegőt. Már majd nem feladtam a küzdelmet, mikor halvány fénysugár ragyogta be a fehér ködöt és végre levegőhöz jutottam, de még mindig nem láttam semmit. Csak hallottam: egyenletes pityegést valahonnan távolról és ez a pityegés egyre erősödött.
- Végre kezd magához térni. - hallottam egy kedves női hangot, valamiért furcsán ismerősnek tűnt…
- Kagome!- egy kisfiú, sírásra hajló, remegő hangja követte. –Végre magadhoz tértél!

- Bizony, a kisasszony majdnem egy hónapot aludt. – végre kezdtek körvonalazódni a szemem előtt az alakok. Egy doktornő hajolt fölém, éppen az infúziót ellenőrizte, ami a jobb karomhoz volt kötve, mellette az öcsém álldogált, aki próbálta elrejteni a könnyeit, de sehogy sem sikerült neki és anya, ragyogó barátságos mosollyal.
 
- Mi…mi tör… tént. - a hangomnak nem voltam ura. - Valóban több hónapot feküdtem volna a kórházi ágyon? - kérdeztem magamtól.
- Elütött az iskolabusz kislányom. - válaszolta anya. – Hát nem emlékszel? Éppen Yukának igyekezted kölcsönadni a jegyzeteidet… és az úton az iskola felé… - felsóhajtott- éppen a 15. születésnapodon! De, ne aggódj, hamarosan minden rendbe jön, hiszen ismét itt vagy velünk!
- Hogy-hogy rendbe jön?- kis híján sírva fakadtam, mert ez azt jelentette, hogy ez az egész… hogy a középkori Japánban töltött idő csak…
- Mi lesz Inuyashával? És a négy lélek ékkövét, hogy fogom tudni… ki fogja összegyűjteni a szilánkjait!- fakadtam ki. 
 
Édesanyám és Souta értetlenkedve meredtek rám, mintha megbolondultam volna.
- Kislányom… az csak álom volt, nem a valóság… értem már, bizonyára az a sok- sok mese, amit nagypapa mondott összekavarodott benned, mikor beütötted a fejed.
- Kagome… -Nagypapa lépett be a szobámba és olyan boldog volt, hogy ébren látott, hogy kiejtette a kezéből az imáit és összecsapta a tenyerét. – Hát magadhoz tértél! Már teljesen feladtam a reményt. 
 
- Igen Nagypapa- helyeseltem zavartan, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy most ébren vagyok vagy álmodom, mi volt az álom és mi a valóság. 

Vége